Egy kép – egy gondolat


Tolcsvay László, zeneszerző
Titokzatos sziget
(Csontváry Kosztka Tivadar Titokzatos sziget című művéről)


Ahelyett, hogy muzsikus létemre neki fognék a botcsinálta műítészkedésnek, csak a szívemben keltett izgatottságot és nyugalmat idézem fel, amit a kép láttán éreztem.  

Nem tudni, hogy a vásznon a vihar, mely a szigetet ostromolja, jön vagy megy?  Én azt hiszem, éppen érkezik, de a fellegeken túl már újra süt a Nap. Hiszen a kis vitorlás sem merészkedett volna ki reményekkel telve a tenger még sima tükrére. A falon carusselként galoppozó lovasokat is már éri a fény.  

A sziget titokzatos lényei sem vesznek tudomást a háborgó elemekről. Táncolnak, mert tudják, hogy nincs vész, hisz a Nap sugarai minden Csontváry-képen ott ragyognak, és a fallal körülvett piciny birodalmat újra és újra át fogja melegíteni a fény. 

Mi másért alkotott volna a „Napút” angyalok által felkent magyar géniusza?

Egy kolostor is titokzatos sziget, ugyanolyan izolált, mint a tenger által körbefogott Csontváry-álom. Körülötte a világ hol viharos, hol nyugodt, de a falakon belül az örökös imádság vigyázza az igazságot. 

A rekonstrukció előtt is láttam ezt a bánfalvai kolostort tönkre téve, romosan, meggyalázva, kifosztva, elhagyva. Mindig elszomorít, ha a hitetlenek barbár indulatoktól vezérelve artikulálatlan tébolyt teremtve maguk körül, rombolnak. Azért, mert lelkük viharos sötétségében elrejtőzve azt hiszik, nem láthatóak. 

Egyet azonban szem elől tévesztenek. Mindig lesz valaki, aki éber, és szívében a bizalom és a remény „Napútja” kifogyhatatlan tüzet táplál. Ha eljön az alkalom, összegyűjti szövetségeseit, és lánglelkű lovagi sereggel az üdv és tehetség szolgálatába szegődik. Épít, újít, teremt. Isten dicsőségére.

Most itt állok örömmel a szívemben, az újjászületett Novícius Terem ősi motívumokkal ékesített gerendás mennyezete alatt, és érzem, hogy a kolostorban mostantól ránk is ugyanaz a Nap ragyog ismét, amely egykor a pálos barátokra. 

Olyan tüzesen és fényesen, mintha Csontváry vásznán már végképp elvonult volna a vihar. 

A kegyelem ragyog fel a szívekben, ha valaki lélekben felemelkedve erénnyel és hittel eltelve alkot.

 

 

Cser Zoltán, buddhista tanító
Bíbor és smaragd 
(Gulácsy Lajos Bíbor és smaragd című művéről)


Ha rápillantunk emberi mivoltunkra, kétfajta cselekvést figyelhetünk meg. Egyfelől van kezünk és lábunk,  tudunk cselekedni és úton járni, másfelől tudunk beszélni, énekelni, hiszen rendelkezünk hangadó szervvel is. A másik cselekvéscsoport az érzékelés, melynél azt látjuk, hogy az érzékszerveink a fejünkön helyezkednek el, méghozzá egy sorrendet követve, legfelülről kezdve a szemmel, füllel stb. Ahogy a szemünk lát, a szellemünknek is van látásmódja. Ez azt jelenti, hogy lényünk nagyrészt képekben él, látomás, emlékképek, világlátás, szemléletmód határozzák meg lényünket. A képeknek tehát sok fajtája van, lelkünk kútjának legmélyén is találunk belőlük, ezeket nevezhetjük jelképeknek, vagy ősképeknek. Az ősképek nagyon fontosak az olyan időkben, amikor az emberiség elfelejtkezik az alap erkölcsi értékekről, egymás és a természet, teremtés és a szépség tiszteletéről, és belevág egy olyan rohanásba, aminek nincs vége, csak rombolja magát és környezetét, szellemileg pedig egyre felszínesebbé és felszínesebbé válik. Az ősképek célja, hogy figyelmeztessenek bennünket arra, hogy a természet hatalmas erőinek parányi részei vagyunk, és élhetünk harmóniában vele, szemlélhetjük csodáit, mint ahogy egy fiatal lány egy szélfútta tengerparton szemléli a napfelkelte vagy naplemente ősképeit. Hogy napfelkelte, vagy naplemente, nem tudjuk, a színek súgnak, ég, tenger, föld, részük egy másik csoda, az ember, csak tanuljunk meg megállni. Bíbor és smaragd, bíbor és smaragd. Tanuljunk meg megállni!

 

 

Hollós László, buddhista tanító
Dyptichon
(Kondor Béla Próféta című művéről)


Tudom, nem az.

Nem is egy időben születtek. Csak véletlenül kerültek
   egymás mellé.
És mégis olyanok, úgy tartoznak össze szememben,
   mint egy szárnyasoltár két képe. 

 Az indulás és a megérkezés.

 A hajnal vörös és arany fényei, a meghallott ige kimondásának
   extázisa, a felemelt kéz ujjaiból kiragyogó napfény-glória.
A teremtés állapota.
Erő, akarat, szembefordulás, cselekvés. Mintha a világot forgató
   tengelyt ragadná meg.

 Az alkonyat hűvös kékje. 
A megérkezés mozdulatlan nyugalma.
A szárnyak nem tárulnak repüléshez, már nem a földtől
   való elszakadás eszközei.
Az út irányát jelzik: az út felfelé van.

A próféta alakján a halandó test csontszerkezetének a rajza.
Az angyal testén a szemnek láthatatlan
   kristályszerkezet erővonalai.

 Nyugalom, megértés, világosság, egyensúly.

 Már nem akar a világon változtatni: ő maga az, aki megváltozott.

A helyén van. 
Már ő maga a tengely, amely körül a világ forog.

 Aki továbbindul majd, az az lesz, akit még a karjában tart.
Ő indul el az új ciklust bejárni.
Belőle lesz az új Próféta és majd belőle lehet az új Angyal.

 

 

Asztalos Csaba, orvos
Ikarus-fa
(Tóth Menyhért Ikarus-fa című művéről)


Kis szorongással érkezem a kolostorhoz, sejtve, hogy nagy élmény előtt állok, várva a Novícius Terem kiállítását. Amíg a csodálatosan felújított kolostor ódon falai közt eljutok odáig, látva a belső kertet, a szökőkutat, a kerengőt, beleborzongok, átitat a múlt szellemisége, a történelem. Minden kis zugból hallani a régmúlt zajait, és mintha az egykori remeteszerzetesek az élmény átélésének egyetlen feltételeként kényszerítenének, a külvilág, a földi lét elhagyására, elfelejtésére.

Idegen szemlélőként lépek be a Novícius Terembe (ez számomra nem kiállító termet jelent - úgy érzem, ez a kifejezés méltatlan lenne), de látva  a gerendákat, az azokon faragott mintákat, jelképeket, a falakon a képeket, máris ismerős ez a világ!

 Hatása alá kerülök, hatása alatt vagyok!

 Állok és merengek Tóth Menyhért képei előtt, nem érzem a percek múlását...  Emlékezni kellene a létemre, nem kötelező elfogadni ezt, de az érzéketlen is érezni kezd, a hitetlen is hisz egyszerre. A valamikor itt élt szerzeteseket kezdem irigyelni, ők itt éltek: a szellemiség, a gondolatok mélysége hatotta át életüket, amint ezeket az alkotásokat is. Átélem a műveket nézve a  „láthatatlan utazók” világát, létét. A Novícius Teremben, a képek előtt elhiszem, hogy a művészet isteni teremtés, az emberi és isteni gondolatok, üzenetek tükröződése, a megfejthetetlen lét átérzése, segítség a „dimenziók” útjainak belső átélésére. Nincs kimondva semmi, csak szembesít, bemutat és mégis szorongás, rend lepi be a képeket, átértékeli a mulandóság érzetét. Felerősíti bennem a béke, harmónia utáni vágyat, hisz önmagunk teremtette világba temetkezve élünk. A Vízenjáró című képnél éreztem valójában a  felettünk álló, a tőlünk független világ, a szellemiség központúság radier kisugárzását, ami életünket, sorsunkat meghatározza. 

Az emberi szellem élmény- és érzésvilágának megjelenítéséhez nem szükséges egy alkotásnak az írt vagy íratlan szabályokat betartani. Akár naiv, egyszerű eszközökkel, akár az absztrahálásig eljutva vezetett engem  el a két mű a lét spirituális, mágikus gondolataihoz.

 

 

Müller Péter, író
Aequilibrium
(Péreli Zsuzsa Aequilibrium című művéről)


Egy képről nem lehet s nem szabad beszélni.
Hiú és ostoba kísérletnek tartottam mindig, amikor egy Kép üzenetét 
   szavak aprópénzére akarjuk átváltani.
Elrontjuk vele a művet.
Egy kép ugyanis nem gondolatokat és érzéseket közvetít, 
   hanem sokkal többet: a kép Képet közvetít.

                                                          *

Állj meg Péreli Zsuzsa Aequilibirum című gobelinje előtt.
És nézd.
Felejtsd el hol vagy. Felejtsd el a többi képet, rajzot, festményt,
   az embereket is magad körül - és nézz.
És láss!
Ne gondolj semmit, ne érezz semmit, s főleg ne akard az élményeidet
   magadban szavakká átváltani, mert abban a pillanatban
   megölöd a mű varázsát.
Egy idő után – ha jól látsz, és jól nézel   , megszűnik a távolság
   közted és a mű között.
Belépsz a képbe.
Te leszel az Angyal.
S benned lesz a Föld és az Ég is.
Két kezed az Angyal két keze lesz.
Egyik a Föld-kéz, másik az Ég-kéz.
Ujjaid végén érzed a fonál misztériumát.
Te tartsd össze a Mindenséget.
Nem kell sok hozzá.
Egy-egy vékony szál elég.
Egy Föld-szál s egy Ég-szál.
S te?
Te az Angyal?
Te lebegsz.
Összetartanod a Mindenséget - könnyű.
Semmiség.
S ahogy így belevezeted a föntit a lentibe s a lentit a föntibe,
   átélsz valami nagyon ritkán tapasztalt élményt.
Megnyugszol.
Olyan békés leszel, amilyen még sohasem voltál.
Ez nem emberi béke.
Nem is angyali béke.
Ez Isteni béke.
S most már leveheted szemedet a műről.
El is felejtheted, akár.
Te lettél az Angyal.
                                                           *

A remekművek megváltják az emberi lelket.

 

 

Almási Tibor, művészettörténész
Aequilibrium
(Péreli Zsuzsa Aequilibrium című művéről)


Péreli Zsuzsát a modern magyar textilművészet „nagyasszonya”-ként szokták aposztrofálni, amit az alkotó azzal érdemelt ki, hogy immár több évtizedes munkásságával sikerült megújítania ezt a honi művészetben nagy hagyományokkal rendelkező önkifejezési formát és eszközt. Péreli Zsuzsa egyéni, mással össze nem téveszthető művészete fokozatos és egyenes fejlődési ívet bejárva alakult olyanná, amilyennek ma ismerjük. Egyedi látásmódját, a műfaj megreformálását és elismertetését célzó úttörő törekvéseit már a 80-as évek elejétől számos szakmai elismerés és díj honorálta. 1980-ban elnyerte a Fal- és Tértextil Biennálé fődíját, 1990-ben különdíját, 1981-ben Munkácsy-díjban, 1998-ban Magyar Művészetért díjban részesült. 2008-ban a Magyar Köztársaság Kiváló Művésze díjat érdemelte ki. 1994-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja.

Péreli Zsuzsa művészetére a kezdeti alkotói időszakban nagy hatást gyakorolt a múlt század első évtizedeinek világa, hangulata, amelyet a megsárgult, kopott fotók képzőművészeti nyelvre való átírásával idézett meg. Később a szőttesekre különféle korjellemző, a műveknek lényegi mondanivalót kölcsönző és ugyanakkor hangulati elemként is funkciót nyerőt tárgyak kerültek. Így és ezáltal a klasszikus értelemben vett szőttesek, gobelinek a textilművészetben új utakat kijelölő, felvillantó műtárgyakká, objektekké nemesedtek, rangosodtak. A rendszerváltás évei, mint annyi más művész esetében, Péreli Zsuzsa alkotói munkájában is döntő fordulatot hoztak. A konkrét valóság elemei, élményei háttérbe szorultak és helyükbe a műveken egy másfajta világszemléletet tükröző, homloktérbe állító szándék, akarat lépett. Ennek lényeges vonása az elszakadás a hétköznapiságtól, a magasztos, a szellemi szférában megélhető érzésvilág kivetítése a textil formanyelvére. Ezt a korszakot az ikonok inspirálta különféle Madonna-ábrázolások, az elvontabb témájú és mondanivalójú, érzelmi töltésű és ünnepélyes hangulatú művek sorozata jelzi. E sorozat egyik első és mindmáig egyik legszebb darabja a 2000–2001 között készült Aequilibrium című nagyméretű (220x160 cm) gobelin, amely jól illusztrálja és bizonyítja alkotója kivételes művészeti elhivatottságát. A címben sugallt és megfogalmazott „Egyensúly” követelményeinek megfelelően, a kompozíció formai kerete, felépítése a vízszintes és függőleges térszerkesztés harmóniája szellemében fogant. A szemvezető és mozgalmas, dinamikus kék ég és a mű alsó traktusában helyet kapott hegyes táj határozott és egyértelmű horizontalitását az ég és föld közötti térséget érzékeltető függőleges, barnás árnyalatú gyapjúszálak függőlegessége egyenlíti, egyensúlyozza ki. Ebben a jól átgondolt és látványában is harmonikus táj-keretben jelenik meg a mű eszmei, tartalmi mondanivalóját hordozó, képviselő hatalmas szárnyú angyal, aki a föld és ég között lebegve, összekötő kapocsként jelenik meg a materiális, az anyagi és a transzcendens, a szellemi lét és világ között. Az angyal kapcsolatteremtő szerepére, jellegére nem csupán az ég és föld között elfoglalt centrális helye, hanem a kezeiből kiinduló, az ég, illetve föld felé irányuló színes, kék és piros egyenes sugár-vonal is utal. A színek szimbolikájában a kék az intellektus, a szellemi, az ember feletti, mennyei hatalom, míg a piros az élet és múlandóság, tehát a földi lét jelképe és kifejezője. Ilyen megközelítésben és perspektívából tekintve Péreli Zsuzsa Aequilibrium című műve többrétegű, többfajta megközelítésnek és értelmezésnek teret engedő alkotás. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy alkotója szándéka e nagyhatású és látványos kompozícióval az volt, hogy túlságosan is elanyagiasodott világunkban felhívja a figyelmet arra, az emberi élet kiteljesítéséhez és az annyira áhított önmegvalósításához — az egyensúly és mérték megtartásával — a földi javak és hívságok mellett szükség van a szellemi lét nyújtotta lehetőségek maradéktalan megélésére is.

(Publikálva: Almási Tibor: "Péreli Zsuzsa: Aequilibrium". In: Jog, állam, politika, IV. évf. 2012/1. 163-164. old.)

 

 

Städel Museum, Frankfurt am Main
Ino és Melikertes
(Markó Károly, id.: Ino és Melikertes a tengerbe zuhan című művéről)

A magyar romantikus Markó egyik központi témája a görög mitológia volt. A monda szerint Melikertész meghal, amikor anyja őrületében egy forró vízzel teli üstbe dobja. Ismét észre térve rádöbben tettére, és szeretett gyermeke testével együtt egy szirtről a tengerbe veti magát. Anya és fia ezután Leukothea és Palaimón tengeristenekké változnak.

 

 

Jernyei Kiss János, művészettörténész
Sarolta Amália
(Mányoki Ádám II. Rákóczi Ferenc felesége, Sarolta Amália, Hessen-Rheinfels-i hercegnõ képmása című művéről)


A református lelkészcsaládból származó Mányoki Ádám (1673–1757) élete java részét külföldön töltötte, és festőként a portré műfaja mellett kötelezte el magát. Pályája elején Hannover környékén és Braunschweigben, majd 1700 után Hamburgban és Berlinben élve ismerte meg a 17. századi holland, illetve a kortárs angol és francia arcképfestők műveit, s ezek maradandó hatást gyakoroltak rá. A Rembrandt-követők műveinek alapos tanulmányozásával kifinomult ecsettechnikát, összetett fény-árnyék felépítést, a részletek gondos kezelését és nyugodt, bensőséges ábrázolásmódot sajátított el. Mányoki ugyanakkor a német arisztokrácia körében divatos irányzatok hatására eleganciára, a részletek dekoratív elrendezésére is törekedett, és jól értett hozzá, hogyan érjen el kifinomult részletekből felépülő, tetszetős összhatást. 1707-ben festhette meg a Berlinben tartózkodó Charlotte Amalie hessen-rheinfelsi hercegnő, II. Rákóczi Ferenc felesége arcképét. A fejedelem ez évben hazahívta, és a művész két évig Magyarországon működött udvari festőjeként. Rákóczi 1709-ben politikai célokkal összefüggő feladatokkal megbízva Lengyelországba, majd Hollandiába és Berlinbe küldte – ez utóbbi városban festhette remek önarcképét (Magyar Nemzeti Galéria) –, 1712-ben Gdañskba hívta, ahol Mányoki megfestette a fejedelem híres portréját (szintén MNG). Rákóczi szolgálata után Varsóban, később Drezdában működött udvari festőként. 1724-től néhány évig ismét Magyarországon dolgozott, idehaza kívánt letelepedni, ám megrendelők híján nem tudott érvényesülni, így életét a szász választófejedelem udvari festőjeként, Drezdában fejezte be.

(Publikálva: Vonzások és változások. Kiállítási katalógus. Szerk.: Fertőszögi Péter–Szinyei Merse Anna. Budapest, Kovács Gábor Művészeti Alapítvány–Magyar Nemzeti Múzeum, 2013. 5-6. o.)

 

 

Jernyei Kiss János, művészettörténész
Gyömölcsök, madarak
(Bogdány Jakab csendéleteiről)

Az eperjesi születésű Bogdány Jakabot (1660–1724) evangélikus vallású családjával együtt minden bizonnyal a századvég protestánsüldözései sodorták el hazájából. Bécsben kezdte tanulmányait, és már itt a holland és a holland stílusú csendéletfestészet érdekelhette, így azután a műfaj szülőhazájába ment. Amszterdamban virág-és gyümölcscsendéletek festőjeként szerzett hírnevet, s ennek köszönhetően 1688-ban Londonba telepedett át.1700-ban angol honosságot nyert, jövedelméből London környéki birtokot vásárolt.

Ez időben már főként állatfestő-ként dolgozott, s színes, egzotikus madarakat ábrázoló festményei nagy keresettségnek örvendtek az angol udvar és az arisztokrácia körében. Modelljeinek alapos megfigyelésére George Churchill admirálisnak a Windsor Little Parkban berendezett madárházában volt alkalma, ahol a források szerint tanulmányokat készített. A madarak– a műfaj korábban kialakult hagyományainak megfelelően – színpadias beállításban, élőképszerű „jelenetekbe”rendezve sorakoznak a képeken. A kései vásznakon érett, színpompás gyümölcsök halmai fokozzák a látványtarkaságát, és sokszor főúri kastélyparkok adják a hátteret. A sok megrendelés okán a figurák és a beállítások gyakran ismétlődnek a műveken, készítésükbe Bogdány minden bizonnyal segédeket is bevont.

(Publikálva: Vonzások és változások. Kiállítási katalógus. Szerk.: Fertőszögi Péter–Szinyei Merse Anna. Budapest, Kovács Gábor Művészeti Alapítvány–Magyar Nemzeti Múzeum, 2013. 6. o.)

 

 

Szvoboda Dománszky Gabriella, művészettörténész
Csokonai
(Stunder János Jakab Csokonai Vitéz Mihály képmása című művéről)

A 18. században megalakult debreceni képtár a reprezentatív iskolai portrégalériák legjelentősebbike, gyarapítása – a kiakasztott képmásokat illetően századokra visszamenőleg – a 19. század elejétől már tudatos terv szerint történt. A históriai jelentőségű jótevők-adományozók portréinak sorát – Apafi Mihály, Bocskay stb. – a Kollégium tanárai, valamint az egykori, azóta híressé vált növendékek képezték. A Stunder János Jakab által festett Csokonai-képmás is egy ilyen tanári ábrázolás lehetett (vagy annak egyik változata). A költő legismertebb portréja a Ferenczy István-féle idealizált szobor (Debreceni Református Kollégium), amelytől e festmény látványosan eltér. Stunder a poéta ideálja helyett a valóságot igyekszik tükrözni, és a meggyőző realizmussal, visszafogott reprezentációval előadott portré minden bizonnyal karakteres, a megkapóan intenzív pillantás egy eleven személy érzetét kelti. Nem tagadható meg tőle valami kesernyés hangulat, egy éppen születőben levő, kissé gúnyos mosoly, ami talán nem is lenne csoda a debreceni viszonyok között tengődő költőtől.

(Publikálva: Vonzások és változások. Kiállítási katalógus. Szerk.: Fertőszögi Péter–Szinyei Merse Anna. Budapest, Kovács Gábor Művészeti Alapítvány–Magyar Nemzeti Múzeum, 2013. 32. o.)