Padlástörténelem. Péreli Zsuzsa kiállítása

Csorba László, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója
Opponensi vélemény Péreli Zsuzsa Padlástörténelem című textildoktori disszertációjáról

Tisztelt Bíráló Bizottság!

Mint a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Szakbizottsága Padlástörténelmi Albizottságának szakmai titkára, az alábbiakban röviden összefoglalom a jelölt disszertációjának téziseit, antitéziseit és szintéziseit.

Először is interdiszciplináris ujjongással és – tekintettel a skanzenikus helyszínre – faktográfiai csujjogatással kell üdvözölnünk, hogy a jelölt egy viszonylag ritkán művelt diszciplina, a padlástörténelem – latin nevén historia tabulatoria – terén alkotta meg egyszerre globálisan és lokálisan, vagyis glokálisan szintetikus monográfiáját, vagyis monografikus szintézisét. Társtudományágaink, a pincetörténelem, a sufnitörténelem, a kamratörténelem és a – különösen a lakótelepeken művelt – gardróbtörténelem kutatói kozmikus irigységgel szemlélhetik, milyen nagyszerű padláslesöprési teljesítménnyel rukkolt elő a disszerens. A lesöprés kifejezéssel természetesen nem a rosszemlékű ötvenes évek terménybeszolgáltatási kényszerére utalunk, hanem arra a finoman noszogató – a kunyerálástól az Einstandig terjedő – technikára, amivel padlástörténész kolléganőnk egykor begyűjtötte az Őrség öreg házainak teteje alól soktucatnyi kincsét mint jelen disszertációja forrásanyagának ihletőjét. Szintetizálási módszerét akkor érthetjük meg a legjobban, ha választ adunk a központi kérdésre: milyen a jó padlástörténész?

Nos, a jó padlástörténész először is már előre szereti mindazt, amit a padláson találni fog. Amikor a föllelt cuccokról beszél, hangja kicsit elhalkul, és ahogy szavaival leírja a tárgyakat, közben ösztönös erővel figyeli a reakciót – és ha hallgatója értően visszajelez, boldogan árasztja rá frissen föllelt tudását és ahhoz társuló gondolatait. Nem tud érdektelen kacatokat találni, mert a tárgyakban – bármilyen tárgyban! – azonnal meglátja a belezárt emberi sorsokat. Így valójában nem is a tárgyakról beszél, hanem mindig emberekről – és így nem is tárgyakat talál a padlásokon, hanem történeteket. Egy idő után pedig  már a történetek és a padlások találják meg őt. A jó padlástörténész így ott is talál padlástörténelmet, ahol nincs is padlás.

Azután a jó padlástörténész szereti a régi fotográfiát. Szereti azt a furi méltóságot, amelyet  beállítási póz sajátos merevsége teremt, szereti az abban zajló fegyelmet, figyelmet, drámát, várakozást, unalmat, közönyt, boldogságot. És a fényképet mint forrást bőven fölhasználja disszertációja egyes fejezeteiben. Paloták, kastélyok, házak, gyerekek, katonák, színésznők lépnek le a megsárgult vizitkártyákról és a padlástörténész barátságos invitálásának engedve, elfoglalják új helyüket egy-egy varázslatos falikárpit lelki fókuszpontjában. A disszerens természetesen minden kép minden részletére pontosan emlékszik – ezért tud merőben új jelentést adni a kiválasztott arcnak, tartásnak, gesztusnak, ruhának az új összefüggésrendszerben. Csak egyszer fogja el az amnézia – és a fonákjára forduló lelkek lenyűgöző erejű kettős portréja láttán sajnos ki kell jelentenünk, hogy bizony a jó padlástörténésznek legalább egyszer az életben amnéziája (is) van...

 A jó padlástörténész szereti azt a nyomorult földgolyót, amelyre a sorsa vetette, így tiltakozik, ha a természet még élő szigeteit harsogó agresszivitással próbálja felzabálni boldogtalan korunk százféle hulladéka, műanyag szemétje. Azután sajnálja a lakótelepi angyalokat, és tud velük sírni, ha tanácstalan, tétova lebegésük nem igér megváltást, csak részvételt a közös nyomorban. De tud örülni égi tájak napsütésének, végtelen transzcendens tengereknek – meg azoknak a földi tájaknak is, ahol a zöld-barna hegyek között olyan derűs vidámsággal kanyarog a kék folyó, hogy aki nézi, elhiszi: volt idő, amikor az emberszív még nem találkozott a halállal. Papírmunkáinak leheletfinoman ráncolt felülete Giuseppe Sammartino híres Cristo Velatóját, Fátyolos Krisztusát idézi Nápoly barokk szívéből, a Sansevero-kápolna padlózatáról, jeléül annak, hogy a parasztporták múltjának jeles kutatója játszi könnyedséggel képes bármilyen művészettörténeti párhuzamot bevonni eszköztárába, ha egyszer az általa kitalált álom úgy dönt, hogy meg kíván valósulni. Madonnáinak szigorú szomorúsága pedig ikonfestővé avatja a jó padlástörténészt, aki olyan ártatlannak ábrázolja az isteni gyermeket, hogy talán egyedül csak a Gyermekmadonna kislánybábuja tudja, hogy egyszer majd ő lesz az út, az igazság és az élet.

Tisztelt Akadémiai Bíráló Bizottság! Mindezek után az Önök tiszte lesz eldönteni, hogy disszertáló kollégánk vajon jó padlástörténész-e? Opponensi bírálatomban azonban nekem is az a feladatom, hogy a disszertáció gyenge pontjaira is rámutassak, továbbá leleplezzem tudományos tévedéseit. Nos, a padlástörténész kollegina pl. nem tudja, hogy jég nélkül nem lehet korcsolyázni, így munkája Korcsolyázás Szent Iván éjjelén című fejezetében egyszerűen elfelejtette odadisszertálni a finoman sikló, felénk kacsintó szerelmespár alá a jeget. (Kéretik nem kukacoskodni a görkorcsolya emlegetésével – a képen kerekek sincsenek.) Aztán azt sem tudja, hogy egy házban nem illik a lakók valódi természetét, személyiségét, csak a szürke nevüket szabad látni a Lakók jegyzékén – ám ő ehelyett olyan jellemeket szőtt a nevek helyére, hogy azonnal tudjuk, ki kicsoda, és így illetlenül leleplezte az egész díszes társaságot. De más illetlenséget is elkövet: motolláját tekerve lepereg előttünk az emberi élet – és amikor éppen meghatódnánk egyedi sorsunk különlegességén, a motolla álmában csönget egy kicsit, és a körforgás máris kezdődik elölről...

És hát, tisztelt Bíráló Bizottság, a disszerens komoly tudományos tévedéseként kell megállapítanunk, hogy miközben teljesen tisztában van korunk minden iszonyatával és borzalmával, egyszerűen nem hajlandó kétségbe esni. Ez, kérem, hallatlan! Semmi depresszió, semmi apokalipszis, semmi dinamikus vagy épp spleenes kétségbeesés. A disszerens még akkor is képes optimista lenni, amikor minden adat és körülmény ellentmond ennek a világérzésnek! Képes kódis vidéki zenészeket visszahozni a havasok alá, büdös és koszos meztélábuk mellett dús növényzetet fakasztani, és a kunképű gardonos mögötti két szakállas zsidó hegedűs nyirettyűjéből a fülünkbe húzatni a nagykállói Taub Eizik hászid rabbi kakaskérdezgető híres dalának héber refrénjét: „jibboné ha'mikdosi cion tömalé” – vagyis hogy akkor virrad majd fel mindnyájunkra az új nap, magyarázza kakas testvér, ha újjáépül a Templom és visszamegyünk Cion városába, vagyis Jeruzsálembe. Miáltal a padlástörténész kollegina nem átallja azt állítani, hogy ha itt fakad növény a lábunk alatt, akkor bizony kicsit itt van körülöttünk valamiképp a templom, itt van az égi és földi Jeruzsálem...

Ez tehát a jelölt legjelentősebb tudományos tévedése. Az opponens azonban azt is kénytelen megállapítani, hogy a disszertációt emiatt a tévedése miatt nemcsak csodálni, de szeretni is lehet tiszta szívből – így tehát kérem a tisztelt Bíráló Bizottságot, hogy Péreli Zsuzsának a Legszerethetőbb Textiltárlat Megalkotója kárpitdoktori tudományos fokozatot summa cum laude minősítéssel megszavazni szíveskedjenek!

(Elhangzott 2010. július 2-án a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban.)