A tárlaton mintegy félszáz muzeális jelentőségű festményt, pasztellt és akvarellt láthat a közönség, többségükben olyan képeket, amelyek eddig nem szerepeltek magyarországi kiállításokon. Külön érdekessége a kiállításnak, hogy a Sulkowski-gyűjteményt első alkalommal tekinthetik meg az érdeklődők a maga teljességében.
Juhász Ferenc, Kossuth-díjas költő megnyitó beszéde:
CSERNUS TIBOR LOBOGÁSA
Amikor Csernus Tibor koporsóját Párizsban, a montmartre-i temető kripta-utcájának egyik földbe süllyesztett betondobozába eresztették, hirtelen hatalmas láng lobbant fel a sírból, dühödt, sziszegő láng-robbanás, mintha vilám csap nyáron szalmakazalba, nádtetős házba, s erjedt szét a temető fölött, a város tetején, az égen, a homálykéken pilledő mindenségen, mint csillagszikrákból szőtt végtelen fátyol-angyal, beborítva szárnyleple súlytalan súlyával a könnyű barna őszt, mert olyan volt a halandó vegetáció, a fű, a fatörzs, a kő, a márvány, a falevél, meg az ember-építette második természet: a vashíd, a város, mintha barna enyvvel lenne vastag ecsettel bekenve, s a dolgokon száradt enyv pikkelyesen és hajszálrepedésesen csillogna és ragyogna. Igaz volt? Vagy az a látomás nem volt más, mint „egy őrült, rémülésteli, zavart ész meséje” – ahogy Petőfi Sándor írta? Mert ő volt a halott: Csernus Tibor. Képzeletbeli szívem hatalmas csipketombolás páfrányerdeje, iker-test nélküli iker-létünk másképp-látomásos tudata, magányunk és hitünk gordonkaszólója az Istentől-elhagyott éjszakában, a mérhetetlen irgalom és szorgalom, a folyamatos szent cselekvés, az örökös ihlet festő-kiszolgálója, a zsenialitás kézen-fogottja, a csillagos császármadár, olyan bizonyos és bonyolult, mint a természet, hiszen maga a Természet, amely önmaga az Isten, nem a Lehetséges, de a Van, amelynek minden molekulája, atomja rejtelem-sugárzású és öröklét-fényű, a halandóságban is a halhatatlan egyneműség. Az Isten-Természet egység és azonosság. Csernus Tibornak szüksége volt a misztikumra is. De látomásának szüksége a volt a látható, tapintható valóságra is, a látásba bezárható valóságra, a testekre, alakokra, formákra, test-változatokra. A misztikában lebegő anyag örökké-változó és mégis állandó jelenére és múlandóságára. Akár Arany János balladájában a levegőben lebegő lepedőben a zenészek. Baruch de Spinozával mondom: neki az Isten-Világegyetem Lét-Egész, a megbonthatatlan egység, nem tudjuk fölszeletelni, mint egy almát, hiszen az almaszeletelésben csak a magházig jutunk, de az önmagát önmagával teremtettnek nincs magháza, a húsban a fehér csonthártya-lepke a barna magokkal, se héja, se csutkája, de ő a Van létezése, a Halhatatlan Mégis-halál, a Kiterjedés és Beszűkülés. Szükség van a további hasonlatokra, hogy jobban és szebben megértsük őt? Végigéltem egész működését a közös iskolapadtól a halálig. Szükséges-e, hogy elmondjam lepke-szorgalmú és liliom-ezüstpor illatú munkája szakaszait, részleteit, állomásait, vágyait és telhetetlen teremtés-dühét, a tehetetlenség vágy-vonatkozásait, a természet-imádatot, a természeti testek, tárgyak, elevenek és holtak elbűvölő szépségét és varázs-alakját. Műveiben a természet, a bibliai őskor, Lehel-téri hatalmas piac-dzsungel, a szigligeti nádas, Saint-Tropez: a Lepkemennyország, és persze a gyűrt ballonkabátos Columbo detektívfelügyelő, homloka alatt, arca egyik oldalán üvegszemmel, mint a bogarak merev cellapúp szeme, a külvárosi szeméthalom-világvége, a látomásos Montmartre stricijei és kurvái, szajhái, csavargói, gyilkosai, koldusai, a tizenhetedik-tizennyolcadik század bűnöző sátán-rémalakjai, a mozivászon öreg, szutykos, gyűrt, borostás, rekedt brácsa-hangú színész-hősei, alsóajkukra ragasztott csikkel, a Caravaggio lova által hátulról ledobott pogány, a földön jézusi hitűvé ütött pogány, meg a kondorosi gyerekkor kezdetleges gép és haza-őstörténeti lényei villámlanak és toporzékolnak. Csernus Tibor mindig vágyott a misztikára, a Titok túlvilág-fényű, emberszívbe gyúrt lángözönére és lökhajtás-dugattyúpörgésére. A misztikában kereste azt a helyet, ahová hazatalál. Mert hazát, otthont keresett mindig. Hogy ne legyen olyan egyedül. Hát most hazajöttél Barátom, Csernus Tibor. Bár tested francia földben, egész műved, létezésed szent igazolásául itthon. Úgy legyen ámen, hogy Isten hozott Magyarországon, te Csodatevő-Csodateremtő lángelme-bizonyosság.
