Míg a realizmus a múlt helyett a jelenkor eseményeire, a mindennapi élet környezetére irányította a figyelmet, addig az impresszionizmus a maga sajátos színelméletével, laza képszerkesztésével és a szabadban festés forradalmian új lehetőségével alakította ki a modern festészet alapjait. A századvég posztimpresszionizmus címszó alatt összefoglalt különféle, egymással párhuzamosan megjelenő izmusai pedig megteremtették a 20. századi művészetnek azt a sokszínű és gazdag szövevényét, amely már képes volt a felgyorsult és állandóan változó világ aktuális kérdéseire reflektálni.
Az a rendkívül dinamikus változás, amely a francia festészetben a 19. század második felében játszódott le, Közép-Európában, így Magyarországon is csak néhány évtizednyi lemaradással jelentkezett. Nálunk az igazi megújulást – eltekintve Szinyei Merse Pál negyed századdal korábbi plein air törekvéseitől – a századforduló idején virágkorát élő nagybányai művésztelep kiemelkedő mestereinek munkássága jelentette. Ők azok, akik megértve Szinyei művészetének korszakos jelentőségét, az impresszionista szemléletű tájábrázolás legmagasabb színvonalú megvalósításával elindították a magyar festészetet a modern művészet útján. Ferenczy Károly, Hollósy Simon, Iványi-Grünwald Béla és a többiek ecsetje nyomán egy újfajta tájszemlélet honosodott meg hazánkban, amely az aprólékos részletezés és az egységes megvilágítás helyett nagyobb foltokban, valőrökben, illetve erőteljes fény-árnyék hatásokban gondolkodott.
Alig telt el azonban néhány év, a nagybányai művésztelep alapítói mellett már megjelent az újat akaróknak az a kis csoportja, akik magukat „neósoknak” nevezve, sokkal erőteljesebb, gyakran igen vad színekkel festették az egyébként hagyományos nagybányai tájat. Mindez Galimberti Sándor és Ziffer Sándor képein kísérhető figyelemmel a leginkább, akik a francia Fauves, vagyis „Vadak” csoport hatása alatt tiszta, sokszor harsány és keveretlen színekkel festették képeiket. Ugyanez az élénk színvilág jellemző Rippl-Rónai József úgynevezett „kukoricás képeire”, azzal a különbséggel, hogy az ő pályája nem kapcsolódott Nagybányához. Az 1910-es években kialakított új stílusának elnevezése onnan ered, hogy a színeket apró, mintegy egy négyzetcentiméteres foltokban helyezte egymás mellé a vásznon, amelyek (főleg a sárga) így a kukoricaszemekre emlékeztetnek. A szálkás, virtuóz ecsetkezelésű impresszionista festésmód legjelentősebb hazai mestere minden bizonnyal Vaszary János volt, akinek apró, elhúzott ecsetvonásokkal felépített képei Monet és Renoir hasonló stílusú munkáival rokoníthatók.
Az első világháborút megelőző boldog békeidők dinamikus művészeti fejlődésének utolsó jelentős állomása a Nyolcak néven kiállító festőcsoport munkássága volt, akik Cézanne, Matisse és a francia festészet leghaladóbb törekvéseit honosították meg a magyar piktúrában. Tihanyi Lajos satírozó ecsetkezeléssel készült tájai, Márffy Ödön szinte madártávlatból ábrázolt utcarészletei, illetve a csoporthoz ugyan nem tartozó, de annak újító szellemével rokon Perlrott-Csaba Vilmos nagyméretű, fürdőzőket ábrázoló képe ennek az új irányvonalnak legszebb példái.
Az egyre másra megjelenő izmusok és művészeti csoportosulások mellett Gulácsy Lajosnak az itáliai reneszánsz harmóniáját és nyugalmát idéző tája, vagy Csontváry Kosztka Tivadar expresszív hangvételű titokzatos szigete ékes példája annak a sokszínű gazdagságnak, amely a magyar festészetet jellemezte a 20. század hajnalán. A Kovács Gábor Gyűjtemény kiemelkedő darabjaiból válogatott tárlat a modern tájábrázolás hazai kialakulásának bemutatására tesz kísérletet, felvillantva annak legfontosabb állomásait és legjelentősebb hazai képviselőit.
Hatvan
-
