Kovács Gábor (Orosháza, 1957. január 2.) bankár, műgyűjtő, filantróp, a KOGART alapítója
A moszkvai Állami Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében (MGIMO) 1975 és 1980 között folytatott tanulmányai végeztével a Magyar Nemzeti Bankban kezdte meg szakmai karrierjét. 1985-től a budapesti Citibank ügyvezető igazgatója, majd a londoni Citibank alelnöke volt. 1991-ben Magyarországon megalapította a Bankár Holding Rt.-t, amelynek elnök-vezérigazgatója lett. Ugyanekkor kezdett el magyar műtárgyakat gyűjteni és támogatni a magyar művészetet. Gyűjteménye átfogja a magyar festészet történetét a 18. század elejétől a 20. század közepéig.
2003. november 8-án 3 milliárd forintos alaptőkével megalapította a Kovács Gábor Művészeti Alapítványt, amelynek kuratóriumi tagja, 2004. április 20-án pedig megnyitotta a KOGART Házat.
Szakmai pályafutásának mérföldkövei:
1980–1985: Magyar Nemzeti Bank, a Devizagazdálkodási Főosztály Nemzetközi Osztályának munkatársa, skandináv referens
1985–1989: Citibank Rt. (Budapest), ügyvezető igazgató
1989–1991: Citibank (London), alelnök
1991– Bankár Kft. (Budapest), ügyvezető igazgató, majd Bankár Holding Zrt., elnök
Tagságok:
2006-tól a Trilaterális Bizottság tagja
Díjak, kitüntetések:
2005: Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje
2005: Summa Artium Díj, "Kortárs művészetért" kategória, kiterjedt kultúratámogató és szervezői tevékenységéért.
2016: Magyar Érdemrend középkeresztje
2017: Orosháza Városért elismerő cím
Kovács Gábor – Kakasszéktől Sopronbánfalváig (Duna TV, Szerelmes földrajz, rend.: Hollós László)
Kovács Gábor – Munka, szerencse, alázat (Gazdaság TV, 2012. február 2.)
Kovács Gábor
Szépség – harmónia – egyensúly
A szépség iránti fogékonyságot édesanyámtól örököltem. Már gyermekkoromban is az ember és a táj foglalkoztatott: a szépség és a harmónia, a térérzet és a horizont. Ég és föld találkozása. Persze mit sem tudtam én ezekről az elvont fogalmakról Kakasszéken! Csak azt tudtam, hogy az ottani emberek őszinték és kemény munkával keresik a kenyerüket. A szépség persze szubjektív. Szép egy arc, egy fa, a kakasszéki állomásra beérkező vonat, a közeli tó. A tavasszal megszólaló pacsirták és a hazatérő fecskék az élet harmóniáját jelentették számomra. Az ősszel összesereglő költöző madarak pedig az elmúlásét. Kakasszék már a múlt. Megváltozott. Arctalan lett. Az öregek jó része eltávozott más szépségek felé…
Édesanyám is közelebb költözött hozzám. Az érzésvilág azonban megmaradt. Talán ez köszön vissza az én gyűjteményemben, ebben a könyvben.
Kora ifjúságomban nem voltam különösebben fogékony a művészetek iránt. Éppen túl voltam a krisztusi koron, amikor megérintett. Azóta a rabja vagyok.1991-ben újonnan nyílt irodám üres falaira vásároltam nyolc képet. Kizárólag magyarokat. Az első merítés jól sikerült. Csók István, Magyar Mannheimer Gusztáv és Rubovics Márk alkotása ma is a gyűjteményem értékes része. A gyűjtés szenvedély lett és megállíthatatlanul belopakodott a hétköznapjaimba. Érdeklődési köröm folyamatosan tágult. Fokozatosan terjedt ki a XIX. századi klasszikus, romantikus tájképfestészet felé, megjelentek a XIX. század első felének portréi, eljutottam a nagybányai hangulatig. Mányoki Ádám és Kupeczky János szellemisége is része lett házam hangulatának. A Magyar Nemzeti Galéria szerette volna újra házasítani II. Rákóczi Ferencet Sarolta Amália hesseni hercegnővel. Sikerült is – egy Mányoki –életmű-kiállítás erejéig kölcsönadtam gyűjteményem becses darabját.
És megtalált Gulácsy és Csontváry! Valamilyen csoda folytán engem a remekművek megtalálnak… A találkozás id. Markó Károly képeivel elemi erővel hatott rám. A Markó-érzés évekig mindent elsöpört. Id. Markó Károlytól Károlyi György 1836-ban rendelt egy festményt. Ez volt az Asszonyok a kútnál (Kígyóölő). A kép az elmúlt százötven évben a Károlyi család tulajdonában volt és Andrássy Katinka örököseinek bizalmából került hozzám. Újabb hihetetlen véletlen folytán jutottam hozzá a lappangó és csak leírásokból ismert másik főműhöz, melynek címe: Szent Pál hajótörése Máltán. Az egyik Markó vonzotta a másikat. A Markó-gyüjtemény tizenhatodik darabját 2003 nyarán Londonban vettem a Sotheby’s árverésén. Ismét egy főmű… A festmény még soha nem volt látható Magyarországon. Egy spanyol infáns vásárolta meg Itáliában Markó halála után, az 1860-as években. A legbüszkébb gyűjteményem ezen szegmensére vagyok: a romantikus tájképfestőkre, a Markókra, Ligetire, Telepyre. Talán ennek a találkozásnak köszönhető, hogy ma nemcsak háromszáz képem, hanem az 1700-1935 közötti időszakból többé-kevésbé egységes érzésvilágot kifejező gyűjteményem van.
A XX. század második felének művészetével már bajban vagyok. Csak néhány évvel ezelőtt kezdtem befogadni ezt a kort. A műtárgyak szaporodnak: Barcsay, Tóth Menyhért, Bálint Endre és egy Bozsó János-életmű – hogy csak néhány nevet említsek. Ez az anyag még nem ért össze kerek egésszé. Ez lesz a következő tíz év magánygyűjtői feladata. A rendező elv számomra kötelező: őszinteség, szépség, harmónia… Olyan műtárgyak, amelyek a lelkemhez közel állnak, amelyek megérintenek.
Életem elmúlt tizenhárom éve elsősorban az üzleti tevékenységről szólt és csak másodsorban a műgyűjtésről. Londoni állásomat feladva kezdtem el vállalkozni. Tudásomat szülőhazámban is szerettem volna megmutatni: jöttek a tranzakciók, jöttek a sikerek, vagyonosodtam. Rohantam tovább, előre az újabb kihívások, az újabb tranzakciók felé. Nem láttam, milyen óriási különbség van a sikert megtestesítő vagyon és az örök értékek között. Azt hittem, nekem minden sikerül. Tévedtem.
Három év keserves vergődés után, 2002-ben Aubussonban a Gobelin Múzeum falán megláttam Péreli Zsuzsa legújabb alkotását, az Aequilibriumot. Azonnal megértettem, hol rontottam el. Egy pillanat volt csupán, míg rádöbbentem: sikeres, de egyoldalú életem hiányzó eleme az egyensúly. Meg kell teremtenem a harmóniát nemcsak a környezetemben, a Markók között, hanem a saját lelkemben is. Rájöttem, hogy az igazi egyensúly nem „vízszintesen”, hanem a szellemi célok és a földi érdekek között születik. „Ég” és „Föld” között. Földi célok, s égi távlatok között. Kakasszék horizontjától a markói táj szépségén át eljutottam Péreli egyensúlykereséséig. Kívánom, valamennyien tegyék meg ezt az utat lelkükben.
Ezeknek az élményeknek a hatására fogant meg a művészeti alapítvány gondolata is, és jött létre a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány. A XXI. század az Alapítványé! Az Alapítványé a jövő. A ma születő műtárgyak a KOGART gyűjteményét gazdagítják majd. Egy olyan gyűjteményt szeretnék építeni, amelyre a szépség, a harmónia, az egyensúlykeresés, az ihletett, őszinte művészet a jellemző, amelyben jelen lesznek a külső szépségbe rejtett magas szellemi célok és örök lelki értékek. Biztos vagyok abban, hogy a következő száz évben megtaláljuk azokat a művészeket, akik „felvették a kapcsolatot Istennel”, ahogy Csontváry fogalmaz naplójában. Művészetünk hatvan év magány után újra az európai művészet részévé válik. És valamennyiünk örömére létrejön egy gyűjtemény – a valós értékek mentén –, amely mindannyiunkat megérint.
Budapest, 2004. április 20.
(Megjelent: A Kovács Gábor-gyűjtemény / The Gábor Kovács Collection. Szerk.: Fertőszögi Péter – Kratochwill Mimi. Vince Kiadó, Budapest, 2004. 9–11.)
Müller Péter
Jó kedvvel, bőséggel (részlet)
Kovács Gábor a kaksszéki és az orosházi általános iskola és gimnázium elvégzése után váratlanul a Moszkvai Állami Nemzetközi Kapcsolatok Intézetébe kerül, majd a Magyar Nemzeti Bank Devizagazdálkodási Főosztályára. Hamarosan a Citibank ügyvezető igazgatója, majd a londoni Citibank elnökhelyettese lesz. 1991-ben az egykori kakasszéki kisfiú, aki apja kocsmájában tanulta a kereskedés mesterségét, s ahogy a régi fotókon látom, 1962-ben még vályogot vert a barátaival, darabját tíz fillérért, és sáros szandálban álldigált a tanyavilágban lévő kukoricás szélén, előbb a Bankár Kft. ügyveteő igazgatója lesz, később a Bankár Holding elnök vezérigazgatója, számos nagyvállalat alapítója, tulajdonosa, vagyonkezelője és igazgatósági tagja.
Jelenleg a hazai gazdasági élet egyik meghatározó személyisége, akinek magánvagyonára nem lehet jobb jelzőt találni, mint azt, hogy mesebeli.
Ez azonban nem a sorsa, csupán életének néhány külső eseménye.
A sorsa abban van, ahogyan ezt a meredeken fölfelé ívelő életpályát. szinte a semmiből megépíti.
Korán ébredő öntudattal, szívósan és nagy nyugalommal járja az útját. Nem azért, mert éhes a pénzre, vagy a karrierre, hanem mert valahonnan felismerte, hogy mi a dolga a világban. "Az ember csak abból emelkedhet ki, amit teremt", és Gábornak itt a pénzvilágban, a gazdasági életben kellett teremtenie.
Eddigi életútját úgy járta végig, mintha valakinek a nyomában járna, aki valaha már megjárta előtte ezt a pályát: a kakasszéki kocsmáros fia alig néhány esztendő elteltével ismerősként mozog a nemzetközi pénzvilágban, s úgy kezd el több százmillió dolláros banki ügyletekkel foglalkozni, mintha mindig ezt csinálta volna. A számára teljesen idegen helyzetben azonnal fölismerte, hová kell lépnie, a legváratlanabb fordulatok közepette is. Amikor magasba ívelő pályáján olyan ajánlatokat kapott, melyektől bárki megszédül s elszorul a torka, ő rendszerint nemet mondott s elindult a bizonytalan ismeretlen felé. Utólag mindig kiderült, hogy az ismeretlen volt nemcsak az ő útja, de a gyümölcsözőbb út is. Mindez nem azért történt így, mert előre kiszámította, hanem mert – nincs rá jobb szó – van valaki benne, aki látja és megmondja, mi a teendője. Egy benső hangot hall, amelyet hűségesen követ. Egoista ember ezt a hangot nem hallhatja. Ez lélektani törvény. Az egó fél a veszteségtől, és mohón szomjazik a nyereségre, horizontja megáll a józan ész határánál és sohasem ugrik az ismeretlenbe. Nem tud nemet mondani, mert túl éhes, és a biztos haszon helyett sohasem választja a bizonytalan jövendőt.
Kovács Gábor életpályája a nagy ajánlatokra adott nemek, s a bizonytalannak tűnő jövőre adott igenek lépcsőin emelkedik fölfelé.
Sorsát valamiféle előrelátás irányítja; ha nem lenne elcsépelt a kifejezés, azt is mondhatnám, hogy intuíció.
Intuíció azt jelenti, hogy "belülről felismerve".
Ez sugárzik róla.
Nyugalma pedig egy olyan emberé, aki tudja, hogy az út, amelyen jár, az övé, s hogy mindazzal, amit létrehozott, el tud számolni egyetlen gazdájával, a saját önismeretével.
Azt hiszem, ő azon ritka emberek egyike, akinek soha nem volt más gazdája, csakis önmaga.
Amikor életét elmesélte, nemcsak egy olyan ember vallomását hallgattam végig, aki mindig magára hallgatott – mert ez még lehetne önfejűség is –, hanem egy olyanét, akinek ilyenkor mindig volt kire hallgatnia.
(Megjelent: A Kovács Gábor-gyűjtemény / The Gábor Kovács Collection. Szerk.: Fertőszögi Péter – Kratochwill Mimi. Vince Kiadó, Budapest, 2004. 15–23.)