Markó és követői

Alkotásain tetten érhetők korábbi hatások is, amit például a francia Claude Lorrain heroikus tájképeivel való szoros kapcsolat mutat. Látszólag hagyományokat követő, akadémikus kompozíciókat festett, ugyanakkor vázlatain, tanulmányrajzain mindazok az új törekvések is felfedezhetők, amelyek az önálló tájképfestészet ekkoriban kialakuló műfajában a legaktuálisabbak voltak. Papírra készített munkáit feltételezhetően – kortársaihoz hasonlóan – a helyszínen, közvetlenül a motívum előtt vázolta fel, majd műtermében dolgozta ki a teljes kompozíciót.

Pályakezdése Kolozsvárhoz és Pesthez kötődik, ahol művészképzés hiányában mérnöki tanulmányokat végzett, majd kisebb megszakítások után 1822-től a bécsi akadémián folytatódtak a felkészülés évei. Itt érlelődött meg benne az itáliai utazás vágya, s először 1832-ben érkezett Rómába. Az évek során számos, főleg főúri és fejedelmi megrendelést kapott, amelyek elsősorban bibliai és mitológiai jelenetekre vonatkoztak, de Markó egyre inkább a tájfestészetben találta meg önálló hangját. Hasonlóképpen nagy kedvvel örökítette meg a hétköznapi élet jeleneteit.

Hosszabb ideig dolgozott Pisában és Firenzében, emellett képeket küldött a budapesti Műegylet kiállításaira is. 1848-ban a Firenzéhez közeli Villa l’Appeggiben telepedett le. Olasz tanítványai mellett gyermekei, ifj. Károly, András, Ferenc és Katalin szintén a művészpályát választották, ám gyakori vendég volt műtermében Kovács Mihály, Molnár József, valamint Ligeti Antal, aki – Telepy Károlyhoz hasonlóan – Markó tájfelfogásának talán leghűbb őrzője.

Az ötvenes évekre datált, diófapáccal készült, szabadon kavargó vonalakkal felvázolt tájai már teljesen elrugaszkodtak az eredeti látványtól, nem vázlatok, hanem a tájrészlet gyors észlelését és rögzítését szinte rutinszerűen végző művész magabiztos, érett alkotásainak tekinthetők. Ellentmondásos egyéniségéből fakadóan nagy képeinek komponálási módszere viszont szigorúan, szinte mérnöki pontossággal követte az akadémián tanultakat.

1853-ban látogatott Magyarországra, ahol a művészkörök és a kritikusok nagy revelációval fogadták. Itt készült képei a magyar alföldi táj legszebb ábrázolásai közé sorolhatók. Halála után, 1872-ben nagy kitűntetés érte: fia, ifj. Károly ajándékaként egy önarcképe a firenzei Uffizi Képtár portrégalériájába kerülhetett. Művei megtalálhatók többek között a bécsi, pozsonyi, kassai, barcelonai, koppenhágai és mexikóvárosi közgyűjteményekben is.

A kiállítás anyagát Hessky Orsolya válogatta nagyrészt a Kovács Gábor Gyűjtemény anyagából, amelyet a kolozsvári Szépművészeti Múzeum három műve, illetve a Magyar Nemzeti Galéria festményei és grafikái egészítenek ki.