Művész
Paál László
Év
1875 körül
Technika
olaj
vászon
Méret
115 × 89 cm
Jelzés
jelezve balra lent
A Mme Mazure L. de Paál
Kategória
festmény
ID
000083
Kiállítások
Publikálva

A Kovács Gábor-gyűjtemény / The Gábor Kovács Collection. Szerk.: Fertőszögi Péter – Kratochwill Mimi. Vince Kiadó, Budapest, 2004. 120. old.

A Kovács Gábor-gyűjtemény / The Gábor Kovács Collection. Szerk.: Fertőszögi Péter – Kratochwill Mimi. Vince Kiadó, Budapest, 2004. (121. old.)
Vonzások és változások. 18-19. századi magyar festészet magángyűjteményekben. Kovács Gábor Művészeti Alapítvány, Budapest, 2013. (79. old.) [kat. 100]

Złoti Wiek. Malarstwa Wegierskiego (The Golden Age of Hungarian Painting) 1836–1936, Teksty (Texts): Andrzej Szczerski, Gábor Bellák, György Szücs, Kovács Gábor Art Foundation – National Museum in Krakow, Krakow, 2016. (105. oldal) 

A természet katedrálisában. Paál László (1846–1879) festőművész kiállítása. Kiállításvezető. A bevezető tanulmányt írta: dr. Nátyi Róbert. Kecskemét Város – Bozsó Gyűjtemény Alapítvány, Kecskemét, 2018. (22. old.) 

Megjegyzés
Paál László esetében több születési dátumot említhetünk meg, és ennek oka nem a tévesen vagy rosszul vezetett anyakönyvekben keresendő. Hanem abban, hogy Paált több hatás érte élete során, és minden egyes ilyen impulzus jelentős mértékben befolyásolta művészetét. Első ilyen a Munkácsy Mihállyal való találkozás, akinek hatására festeni kezdett. A második az 1870-es hollandiai útja, aminek során a régi kismesterek képeit tanulmányozta: ennek hatására alakult ki Paál sajátos, egységes színfoltokra épülő festésmódja. A színvilága hol világosodik, hol sötétedik attól függően, hogy bécsi, londoni vagy düsseldorfi korszakok lenyomatát őrzik festményei. 1872-ben telepedett le a francia Barbizonban, utolsó „szülőhelyén”. Innét számít Paál következő és utolsó korszaka, amikor a tájat már nem a maga valójában, hanem érzelmeinek szűrőjén keresztül adja vissza. Ám mégis másként mint korának barbizoni festői: kerülte a szélsőséges, viharos természeti jelenségeket. Kedves témája, miként a kiállítás festményén is látható, a távolba vezető erdei út, amelyet a fák két oldalról szegélyeznek. Késői korszakában készült képein nem látunk éles kontúrokat, a fény sem közvetlen forrásból, hanem a lombkoronán átszűrve érkezik.