Kulcslyukakon áttörő tájképek, utcarészletek, kasza és béke - visszatérő témák Kocsis művészetében. Kocsis Imre művei könnyen értelmezhetők, hiszen a művész környezetünk részleteiből, tárgyaiból építi fel műveit. És élőlényeiből: botanikai tudása, a lepkék szeretete műveinek építőkockája. Építkezik és kísérletezik: festményeinek szerkezetét pontosan, műgonddal építi fel, miközben újfajta technikákat próbál ki. Technikai sokrétűségét grafikai munkásságában lelhetjük fel leginkább. Kocsis Imre festő és tanár, akinek szinte egész életét meghatározta az Andrássy út, azaz a Sugárút.
Ingyenes tárlatvezetések a KOGART Önkéntes Program szervezésében március 14-től szerdánként 15 órakor és vasárnap 11 órakor.
Antall István 2012. március 1-jén elhangzott megnyitó beszéde:
Pálmaág és békétlenség
Kocsis Imre kihívó képzőművészeti magatartása
Ez az életmű nem tud és nem is akar viselkedni, pedig nincs békésebb ember alkotójuknál. Csakhogy akit olyan tehetséggel vert meg a teremtő, hogy minden mozdulatában ott a hagyomány (amelyet nem tagad) mi több lényege szerint ismer, és emellett ott az utánozhatatlan friss szellem, amit csak lefokoznánk, ha modernitásnak szólítanánk, annak érdemes a képei, de még a gondolatai, az élményei, az indulatai mögé is betekinteni. A körülmények ismeretében nem szabadulhatunk attól az érzéstől, hogy a Makói televény tudott valamit! Hiszen az országos elkomorulás, azaz a háború alatt, majd a remények világlása idején a háború után, de még az elszürküléskor is nagyszerű szellemi életet mutatott ez a többszörös történelmi átjáróházként működő közösség. Bartók és Dohnányi a helyi orvos vendégeként lépett fel itt, politikai párt szerveződött a Maros egyik tutaján. Csak csendesen merem mondani, hogy Imre nagyapja is elpolitizálta az életét, pedig milyen remek ács lehetett volna. De itt járta a középiskolát Domokos Mátyás, itt mutatta be verseit a hadifogságból éppen visszatért Lator László. Ez akkor is megérinti az ember gyerekét, ha csak hallomásból értesül, a felnőt-tek beszélgetéséből hall az eseményekről, s a mindennapi postakihordás mellett inkább a jószág, az állatok ellátáshoz nélkülözhetetlen takarmány kaszálása, a behordás lehet a feladata. A történelem országútja ott dübörög a kapu előtt, csak a kulcslyukon kukucskálhatnak a gyerekek, s a kert végébe fedezéket épít az apa, de a kaszás visz magával katonát, civilt egyaránt. Ám a korai vízfestmények, az első rajzok, a környezet azóta is töretlenül hiteles ábrázolása a művé-szet felé sodor, jóllehet a fazekasság használható mesterséget ad és az anyag fölöttébb való ismeretét, tiszteletét kínálja. Aki már dolgozott kerámiafestékkel az tudja, hogy Kocsis Imre festői világának honnan ered ez a tiszta opálos pasztőzus világa. Leírhatjuk, kimondhatjuk véletlenül sem az alkalmazott grafika tiszta temperás átmosásaiból, hanem a fazekakon megtapadó földfény élményeként. S innen érthető az a természetesség is, amely szinte titokzatos önazonosságot mutat bármilyen képi vagy plasztikai kaland kipróbálásakor. Ez a magatartás onnan való, abból a paraszti létből, ahol nem válik el a játék a munkától. A parasztportán mozgó gyerek mindennapjai során válik részesévé a természet alakulásának, az állatok szaporodásának, a növények sarjadásának, az elmúlásnak, a munkafolyamatok megtervezésének, az időjárás mindennapi kihívásainak, a családnyi, vagy világméretű katasztrófákból való feltápászkodás képességének. A tapasztalat nem merev iskoláztatás, hanem az élet otthonossága által öröklődik. Ezt a szellemet nem tudta és nem is akarta otthon felejteni Kocsis Imre. Számára a korszerűség ekképpen mindössze idő és nem minőséghatározó. Talán ezért nem tudott huzamosabb ideig mit kezdeni vele a szakma, a kritika. Talán ezért nem is tudott igazán divatossá, trendivé, engedelmes követőket toborzó zárt iskolateremtővé lenni, mert egy pillanatig sem érdekelték az égígérő és korszakonként kiüresedő elméletek. Az ő költészete olyan tiszta és áttekinthető, hogy ha módszereiről kérdezzük képes azt mondani, hogy: ” mög van a kézügyességöm hozzá”. Persze meg van az érzelmi és a racionális fedezete is, de erről olyan felesleges (szinte szemérmetlen dolog) beszélni is! Tizenkilencedik századi ihletettségű monokróm fotográfiái, a reklámgrafika és a technikai világot megidéző szitanyomatai ezért szervesülnek óriás táblaképeivel. Azokkal a táblaképekkel, amelyeknek felületén nyoma sincs az izzadságszagú, tűecsettel előbabrált fotórealizmusnak, s a kiagyalt képi üzeneteknek. Az ő képei attól megrendítőek, hogy a nagyvonalú ecsetkezelés által összefogott látvány élménye szinte egy téren kívüli világ absztrakcióját kínálja. A drámaiságot csak fokozza a köznapiság, a keresetlenség. Ez nem vakolat, ez nem aszfalt, ez kép, egy képtelen világ képe.
Három kulcslyuk a három mesternek. A lehető legveszélyesebb művészi csapda, hogy így tisztelgünk, de kikerülhető, ha közvetlenül nem idézünk sem módszert, sem látványt, sem gesztust. Kocsis Imre úgy utal a legnagyobbakra, hogy az anyag beszél, és az halál pontosan fogalmaz. A kulcslyuk, tehát a való világ által is kihasznált közönséges képi közhely tud egyetemes esztétikai élménnyé válni. Olyanfajta időtlenséget teremt, amiben a családi, vagy paraszti életkép, az unokák zsánere, vagy a lakodalomra készülő rokonság is, a hátsó udvar sarából emelkedik - minden mesterkéltség nélkül - az egyetemesbe. Egy korszak emb-lémája, az egész huszadik századi magyar történelem drámai tömörségű groteszk szimbóluma, címerállata, a gumicsizmák által életre kelő kubikus talicska. A vásznat kaszaboló kasza, az ég felé kapaszkodó pálmaágak, a mesebeli madár tollává lényegülő levél, olyan radikális szemléletváltást mutat és kínál a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, hogy szinte senki nem veszi észre. Ám néhányan, nagyon kevesen, remek ösztönnel művelik. Csak az összetéveszthetetlenül sajátos szemléletű, nagy egyéniségeknek adatik meg ez a csoda, tehát a névsor is nagyon rövid. És Kocsis Imrével kezdődik.
Budapest
-
