Ha rápillantunk emberi mivoltunkra, kétfajta cselekvést figyelhetünk meg. Egyfelől van kezünk és lábunk, tudunk cselekedni és úton járni, másfelől tudunk beszélni, énekelni, hiszen rendelkezünk hangadó szervvel is. A másik cselekvéscsoport az érzékelés, melynél azt látjuk, hogy az érzékszerveink a fejünkön helyezkednek el, méghozzá egy sorrendet követve, legfelülről kezdve a szemmel, füllel stb. Ahogy a szemünk lát, a szellemünknek is van látásmódja. Ez azt jelenti, hogy lényünk nagyrészt képekben él, látomás, emlékképek, világlátás, szemléletmód határozzák meg lényünket. A képeknek tehát sok fajtája van, lelkünk kútjának legmélyén is találunk belőlük, ezeket nevezhetjük jelképeknek, vagy ősképeknek. Az ősképek nagyon fontosak az olyan időkben, amikor az emberiség elfelejtkezik az alap erkölcsi értékekről, egymás és a természet, teremtés és a szépség tiszteletéről, és belevág egy olyan rohanásba, aminek nincs vége, csak rombolja magát és környezetét, szellemileg pedig egyre felszínesebbé és felszínesebbé válik. Az ősképek célja, hogy figyelmeztessenek bennünket arra, hogy a természet hatalmas erőinek parányi részei vagyunk, és élhetünk harmóniában vele, szemlélhetjük csodáit, mint ahogy egy fiatal lány egy szélfútta tengerparton szemléli a napfelkelte vagy naplemente ősképeit. Hogy napfelkelte, vagy naplemente, nem tudjuk, a színek súgnak, ég, tenger, föld, részük egy másik csoda, az ember, csak tanuljunk meg megállni. Bíbor és smaragd, bíbor és smaragd. Tanuljunk meg megállni!