Tudom, nem az.
Nem is egy időben születtek. Csak véletlenül kerültek
egymás mellé.
És mégis olyanok, úgy tartoznak össze szememben,
mint egy szárnyasoltár két képe.
Az indulás és a megérkezés.
A hajnal vörös és arany fényei, a meghallott ige kimondásának
extázisa, a felemelt kéz ujjaiból kiragyogó napfény-glória.
A teremtés állapota.
Erő, akarat, szembefordulás, cselekvés. Mintha a világot forgató
tengelyt ragadná meg.
Az alkonyat hűvös kékje.
A megérkezés mozdulatlan nyugalma.
A szárnyak nem tárulnak repüléshez, már nem a földtől
való elszakadás eszközei.
Az út irányát jelzik: az út felfelé van.
A próféta alakján a halandó test csontszerkezetének a rajza.
Az angyal testén a szemnek láthatatlan
kristályszerkezet erővonalai.
Nyugalom, megértés, világosság, egyensúly.
Már nem akar a világon változtatni: ő maga az, aki megváltozott.
A helyén van.
Már ő maga a tengely, amely körül a világ forog.
Aki továbbindul majd, az az lesz, akit még a karjában tart.
Ő indul el az új ciklust bejárni.
Belőle lesz az új Próféta és majd belőle lehet az új Angyal.