A református lelkészcsaládból származó Mányoki Ádám (1673–1757) élete java részét külföldön töltötte, és festőként a portré műfaja mellett kötelezte el magát. Pályája elején Hannover környékén és Braunschweigben, majd 1700 után Hamburgban és Berlinben élve ismerte meg a 17. századi holland, illetve a kortárs angol és francia arcképfestők műveit, s ezek maradandó hatást gyakoroltak rá. A Rembrandt-követők műveinek alapos tanulmányozásával kifinomult ecsettechnikát, összetett fény-árnyék felépítést, a részletek gondos kezelését és nyugodt, bensőséges ábrázolásmódot sajátított el. Mányoki ugyanakkor a német arisztokrácia körében divatos irányzatok hatására eleganciára, a részletek dekoratív elrendezésére is törekedett, és jól értett hozzá, hogyan érjen el kifinomult részletekből felépülő, tetszetős összhatást. 1707-ben festhette meg a Berlinben tartózkodó Charlotte Amalie hessen-rheinfelsi hercegnő, II. Rákóczi Ferenc felesége arcképét. A fejedelem ez évben hazahívta, és a művész két évig Magyarországon működött udvari festőjeként. Rákóczi 1709-ben politikai célokkal összefüggő feladatokkal megbízva Lengyelországba, majd Hollandiába és Berlinbe küldte – ez utóbbi városban festhette remek önarcképét (Magyar Nemzeti Galéria) –, 1712-ben Gdañskba hívta, ahol Mányoki megfestette a fejedelem híres portréját (szintén MNG). Rákóczi szolgálata után Varsóban, később Drezdában működött udvari festőként. 1724-től néhány évig ismét Magyarországon dolgozott, idehaza kívánt letelepedni, ám megrendelők híján nem tudott érvényesülni, így életét a szász választófejedelem udvari festőjeként, Drezdában fejezte be.
(Publikálva: Vonzások és változások. Kiállítási katalógus. Szerk.: Fertőszögi Péter–Szinyei Merse Anna. Budapest, Kovács Gábor Művészeti Alapítvány–Magyar Nemzeti Múzeum, 2013. 5-6. o.)