Közéjük tartozik az asztalos inasból festőfejedelemmé vált Munkácsy Mihály, akinek mesébe illő karrierje sok fiatal művésznek adott reményt a pályakezdés nehézségeinek elviseléséhez. Munkácsy kritikai realizmusa, lényeglátó képessége, bravúros technikai tudása és színérzéke nemcsak itthon, hanem Párizsban is nagy sikert aratott; mind a mai napig ő a legismertebb magyar festő a közönség körében. Paál László és Mészöly Géza a realista tájfestészet legjelentősebb képviselőiként egy újfajta természetszemléletet honosítottak meg, amelynek legfőbb jellemzője a valóságos látvány megragadása és annak a festészet eszközeivel történő megörökítése. Mednyánszky László hajnali derengésben mozdulatlan tájai, ködös, párás erdőbelsői és fénytől szabdalt hegycsúcsai a valóságos természetet misztikus látomássá változtatják. A társadalom peremén élő csavargói pedig a 20. század első évtizedeinek szociális érzékenységű festői számára váltak követendő mintaképekké.
Ennek a négy mesternek az úttörő munkássága nyomán bontakozott ki a 19. század utolsó negyedében a magyar realista festészet, amely – Deák-Ébner Lajos, Vaszary János, Csók István és más fiatal művészek ecsetje nyomán – a naturalizmus stílussajátosságait magába olvasztva vált a századforduló különböző modern törekvéseinek alapjává. A kiállítás a magyar piktúrának azt a fejlődési ívét tárja a látogató elé, amelyben – fokozatosan leküzdve a korábbi több évtizedes lemaradását – a századfordulóra utolérte a francia festészet leghaladóbb tendenciáit, megteremtve egy új, progresszív művészeti fejlődés lehetőségét hazánkban.
