A gyűjteményről

Fertőszögi Péter
Bevezető a gyűjteményhez


Igazán jelentős, komoly esztétikai értékkel bíró gyűjteményeket csak olyan emberek tudtak létrehozni, akik nemcsak birtoklási vággyal és megfelelő anyagi eszközökkel rendelkeztek, hanem érzékeny szemmel és kiművelt, biztos értékítélettel is. Ahogy a gyűjtő mesél a kincseiről, ugyanúgy az egyes kollekciók is sok mindent elmondanak tulajdonosukról. Képzőművészeti alkotásokat birtokolni alapvetően vagyon kérdése – igazi műgyűjteményt teremteni ennél jóval több és nehezebb feladat. A koncepció nélkül összehordott műalkotások tömege pusztán befektetés. Műgyűjteménnyé – a szó legnemesebb értelmében – csak akkor válik, amikor önálló karakterrel bír, egyes darabjai kölcsönhatásba kerülnek egymással és mögöttük érezhető az a tudatos válogatás, biztos és határozott értékrend, amely összefűzi őket. Olyan ez, mint a zene: önmagában minden hang lehet szép, ám igényes, lélekemelő muzsika csak akkor születik, mikor a zeneszerző egységbe rendezi a különböző hangokat. Ezért az igazi műgyűjtő egyben komponista is.

Kovács Gábor másfél évtizede vásárol festményeket és szobrokat – a szépség és a harmónia vágyától vezetve – azért, hogy létrehozzon egy minden szempontból komoly gyűjteményt, megalkothassa saját zenéjét. Kollekciója a XVIII. század elejétől napjaink művészetéig terjed, és több mint háromszáz alkotásból áll. Eddig csak gyűjtött, most azonban elérkezett a rendszerezés, a továbbgondolás ideje, úgy is mondhatnánk, hogy első gyűjtői periódusa lezárult.

A festőművész, miközben fest, az alkotás, az újat teremtés lázában égve nem képes kellő objektivitással megítélni, hogy jó-e, amit csinál, vagy sem. Ezért egy rövid időre abbahagyja a munkát, leteszi az ecsetet és néhány lépéssel hátrébb állva megszemléli művét. Így lehetősége nyílik az egymás mellé helyezett részeket egységben látni, azaz az egész kompozíciót reálisan megítélni. Megállapítja, hogy mi a jó a képen és mi az, amit másként kell megoldani, majd újra felveszi az ecsetet és folytatja a munkát. A műgyűjtőnek is szüksége van ilyen pihenőkre, megállásokra, hogy egy rövid időre „kívülről” lássa gyűjteményét, rendszerezhesse és meghatározza önmaga számára a továbbhaladás irányát.

E kötet Kovács Gábor gyűjteményének mintegy harmadát, az 1700 és 1935 közötti időszak legszebb alkotásait mutatja be. Nem nyújt ugyan erről a több mint kétszáz évről teljes, minden szempontból átfogó festészettörténeti áttekintést, mégis önálló arculattal rendelkezik és híven tükrözi a gyűjtő személyiségét, ízlésvilágát, érdeklődésének legfőbb területeit. Egyben tabula rasa is. Lezár egy gyűjtői periódust, összegez, hogy utat mutasson a jövő felé, kijelölje a következő évek, évtizedek gyűjtői munkájának három fő irányát. Egyrészt teljessé kell tenni a kollekciónak a XVIII. századtól a második világháborúig terjedő részét. Pótolni kell a még hiányzó láncszemeket és további főművek beépítésével erősíteni ott, ahol szükséges, hogy létrejöjjön egy magas színvonalú festészettörténeti kontinuitás. Másrészt erre az alapra építve kell kialakítani egy olyan, a XX. század második felének művészetét reprezentáló gyűjteményt, amely nemcsak a múltat fűzi össze a jelennel, hanem – az alapítvány munkáját alátámasztva – kiindulópontot nyújt a harmadik, s egyben legfőbb cél eléréséhez is. Ez a cél egy szépségre, tisztaságra, harmóniára és magas színvonalú mesterségbeli tudásra épülő XXI. századi magyar képzőművészeti gyűjtemény felépítése.

Kovács Gábor ars poéticának is tekinthető bevezetőjében maga ad támpontokat gyűjteményének válogatásához. Egész eddigi élete a természet közelségében telt, felfedezhette annak szépségét és a benne rejlő teremtő erőt. Egyetemes értékek után vágyódva az őt körülvevő világban is a szépet, a jót, a lélekemelőt keresi. Így gyűjteményének is legfőbb jellemzője a klasszikus szépségeszményt kifejezésre juttató, természetelvű festészet szeretete. A gyűjtemény fő vonalát a tájfestészet remekei képviselik, melyekhez harmonikusan kapcsolódnak a más tematikát felvonultató alkotások.
   A magyar festészetnek id. Markó Károlytól a nagybányai iskoláig ívelő vonulata szinte hiánytalanul megtalálható ebben a gyűjteményben. Talán egyetlen magyar magángyűjtemény sem tudhat magáénak olyan gazdag anyagot id. Markó Károly munkáiból, mint Kovács Gáboré. A tizenhét festmény nemcsak a kollekció legrangosabb része, hanem önállóan is átfogó képet ad az életműről. Ezek közül is kiemelkedik az egészen korai s hosszú éveken át elveszettnek hitt Szent Pál hajótörése Málta szigetén; a több monográfiában reprodukált Asszonyok a kútnál; a pisai időszakban festett Halász vagy a sokáig spanyol magángyűjteményben lévő és csak nemrég hazakerült A tanítványok elhívása.

Ahogyan kisebb-nagyobb eltérésekkel apjuk művészetét folytatták, ugyanúgy egészítik ki id. Markó Károly képeit gyermekeinek alkotásai. Ifj. Markó Károly Vízparti jelenete vagy Markó Ferenc Vihar előtt, illetve Nyár című munkája életképi elemekben gazdagabb, míg Markó András nápolyi látképe híven követi az atyai stílus legfőbb jellemzőit.

A Markó család művészete az itáliai tájfestészet fejlődésvonalába illeszkedik, miközben Magyarországon XIX. század első felében a klasszicizmus mellett egy sajátosan közép-európai stílus, a biedermeier uralkodott. Itthon nem a tájkép, hanem a portré volt a vezető műfaj, mivel az arisztokrácia és a reformkor feltörekvő polgársága elsősorban önmagát kívánta megörökíteni a művészekkel. Ennek magas színvonalú megvalósulását mutatja Stunder János Jakab Csokonai-portréja és Donát János Berzsenyi Dánielt ábrázoló képe a század elejéről. Barabás Miklós Női arcképe és Kovács Mihály Leányportréja azonban klasszicizmus helyett inkább a biedermeier festészet stílusjegyeit viseli magán. Ám ebben a félszáz évben is megvolt a művészekben az az igény, hogy az ábrázolt személy vonásainak és ruházatának hű tükrözésén túl valamiféle többletet is nyújtson a kép, például azzal, hogy a modellt természeti környezetbe helyezi. Donát János Női portréjának vagy Kozina Sándor, a Pejasevics gyerekekről készített képének tájháttere nemcsak az ember és környezete összekapcsolásának remek példája, hanem nagyszerűen érzékelteti azt a folyamatot, ahogyan a tájkép előbb fokozatosan egyenértékűvé válik a portréval, aztán – a század második felében önállósulva – átveszi a vezető szerepet a festészeti műfajok között.

A szabadságharc bukását követő évtizedekben felerősödött a múltba vágyódó, romantikus életérzés, amely kifejezési formáját a történelmi témák mellett a tájképekben találta meg. Romantikus tájfestészetünk kiemelkedő alkotásai szintén önálló egységet képeznek a gyűjteményen belül. A Markó-hagyományt folytató Ligeti Antal fényhatásokban gazdag, mediterrán vagy hazai tájakat ábrázoló öt szép vászna mellett Molnár József sziklás mederben rohanó hegyi patakjait, Keleti Gusztáv aprólékos részletességgel festett erdei tisztását és Telepy Károly három remekművét kell kiemelni. Utóbbi művész árnyas sziklahasadékból napsütötte hegyi tájra nyíló panorámája önmagában is elegendő lenne a romantikus tájfestészet jellemzőinek illusztrálásához.

Bár az akadémizmusba torkolló romantikus tájfestészet még a századfordulón is igen népszerű volt hazánkban, fiatal művészeink közül többen is új utak felé indultak. A barbizoni körhöz kapcsolódó Paál László erdőbelsőket ábrázoló, szűk terű tájkivágásai, a látványt nagy egységekben kezelő festésmódja a magyar realista tájfestészet legfontosabb fejezetét alkotja. Mészöly Géza a részletező felfogástól a naturalizmus felé haladva vált a „paysage intime” legjelentősebb hazai képviselőjévé. Balatoni és Tisza-parti tájakat bemutató halk szavú piktúrája rokonságban áll ugyan a barbizoni művészettel, de mindvégig megőrizte magyar karakterét. Az ő festészetével rokon Spányi Béla és Tölgyessy Artúr művészete is.

Mednyánszky László hajnali derengésben mozdulatlan tájai, ködös, párás erdőbelsői, fénytől szabdalt hegycsúcsai a természetet misztikus látomássá változtatják. Virágzó fái, tátrai tájai a konkrét természeti elemekből kiindulva hangulatokat, érzelmeket tolmácsolnak. Az életmű előzmények és követők nélküli, önálló része festészetünk történetének.

A századfordulón a tájábrázolás legmagasabb színvonalú teljesítményei a nagybányai festők ecsetjei alól kerültek ki. Ők voltak azok, akik Szinyei Merse Pál negyedszázaddal korábbi plein air kísérleteit nemcsak megértették, hanem tovább is fejlesztették és kiteljesítették a magyar impresszionista tájfestészetet. Szinyei pedig – elismerésük és ragaszkodásuk hatására – újra ecsetet vett a kezébe, hogy a Patakparthoz hasonló napsütéses képek sorát fesse meg.

A gyűjtemény nagybányai szegmense még kiegészítésekre szorul, de jelenleg is számos olyan munkát tartalmaz, amelyek szépen reprezentálják értékeit. Kiemelkedik közülük Ferenczy Károly Kereszthegye és fényben fürdő Őszi domboldala, Hollósy Simon Nagybányai tája, Tavaszi patakpartja, Thorma János Ibolyacsokrot tartó nője, Ferenczy Valér Ligete, Mikola András Nagybányai galopp-pályája, Maticska Jenő Téli folyópartja vagy Ziffer Sándor tüzes színekkel festett három remek vászna (Nagybánya, Parkrészlet, Tavaszi kert).

A kor festészetének sokszínűségét jelzi, hogy a naturalizmus stíluskategóriájába sorolható alkotók munkáin is tetten érhető az impresszionizmus hatása. Rubovics Márk Napos tája, Knopp Imre Tavasz című képe vagy Magyar Mannheimer Gusztáv Firenzei részlete jól példázza ezt. Helyüket azonban nem ez, hanem művészi kvalitásuk biztosítja a gyűjteményben. Örök igazság, hogy a művészt nem életműve, hanem legsikerültebb alkotásai alapján kell megítélni. A fenti három mű mellett a szolnoki iskolát képviselő Bihari Sándor Lóiatatása, Perlmutter Izsák Laareni utcarészlete és Nyilassy Sándor Csónakázása is megerősíti, hogy a második vonalba tartozó művészek keze által is születhetnek élvonalbeli alkotások, és ezeknek helyet kell adni a gyűjteményekben.

A XX. század első felének szerteágazó művészeti törekvései a magyar festészetben is éreztették hatásukat. Egyre-másra alakultak az azonos gondolkodású művészek laza csoportosulásai, hogy tagjaik később más-más irányba induljanak, és pályájuk különbözőképpen teljesedjen ki. Csók István fiatalon, még a francia naturalizmus hatása alatt festette Cselédközvetítőnél című képét, majd később Renoirra emlékeztető virtuozitással és színgazdagsággal évtizedeken át gyártotta artisztikus aktképeit, virágcsendéleteit, impresszionista tájait és zsánerjeleneteit, illetve a sokácok színes népviseletétől ihletett életképeit. Egy-egy sikerültebb kompozícióját gyakran többször is megismételte, mint a Műteremsarok fekvő aktját, vagy a népművészeti vázákban pompázó Krizantémokat. Ugyanezt a témát dolgozza fel a gyűjteményben Koszta József képe is a maga sommás, robosztus előadásában.

Vaszary János számtalan stílusváltást megélt munkássága is a naturalizmustól indult. Festészetének tematikai változatosságát és stiláris sokféleségét jól példázza mindhárom alkotása. Iványi Grünwald Béla – Ferenczy Károlyéhoz hasonló pályakezdése után – messze eltávolodott a nagybányai szellemiségtől a dekoratív síkszerűség irányába, végül kései korszakában művészete teljesen elszakadt a fejlődés haladó törekvéseitől. Ekkor készült bravúrosan festett Virágcsendélete, amely leginkább Csók István azonos témájú munkáihoz áll közel.

A Nyolcak néven ismertté vált festők közül Tihanyi Lajos Tájkép kanyargó úttal című festménye Cézanne hatásáról árulkodik. Márffy Ödön három különböző periódusából származó alkotását pedig összefűzi a formák nagyvonalú kezelése, a pillanatnyiság érzékeltetése és a gazdag, helyenként fénytől oldott színezés.

A tízes évek expresszionizmus felé haladó avantgárd törekvései fejeződnek ki Mattis-Teutsch János képeiben. Organikus formákból építkező, síkká redukált tájai szimbolikus tartalommal töltődnek meg. Kanyargó vonalai, tiszta álló festékfoltjai a tájképi elemek végső absztrahálása felé vezetnek.
Vele éppen ellentétes Batthyány Gyula egyéni hangú, attraktív festészete. Grafikáihoz hasonlóan festményeit is az aprólékos, részletező kidolgozás jellemzi. Villanegyedének meghökkentő perspektívája, jobbra-balra dűlő házai szinte a karikatúra határát súrolják, ám az egész képet átható rokokós báj és könnyedség rabul ejti a szemet. Manírokban gazdag Sienai főtér című látképe is. A színpompás házaktól övezett, tojásdad alakú gótikus teret a fény-árnyék ellentétével tovább nyújtja, hogy a termékenységet meghatározó – a képsíkra merőleges – vízszintes tengelyt annál hatásosabban ellenpontozza a magasba törő várostorony függőlegességével.

A hazai fejlődéstől függetlenül, attól többé-kevésbé elszigetelődve alakult Kádár Bélának a német expresszionizmushoz kötődő festészete. Tavaszi tájat ábrázoló korai alkotásán a kopár fák törzsei és egymásba fonódó ágai teremtenek szigorú kompozíciós rendet, melynek keménységét a háttér puha zöldekkel festett dombjai enyhítik. Kamarazene című, két évtizeddel későbbi képén ezeknek az ellentéteknek nyoma sem látszik. Az alakok elmosódó, fátyolos kontúrjai, a visszafogott, áttetsző színezés egyfajta időtlen nyugalom érzetét kelti, és ezt a képteret diagonálisan átszelő, vöröses tónusú zongora foltja sem tudja megzavarni.

Az itthoni talajon fejlődő expresszionizmus legjelentősebb mestere a két világháború között Egry József volt. Szigorú körvonalak közé szorított Folyóparti tája korai munkáinak jellegzetes vonásait mutatja. Badacsonyi magányában a század harmincas éveire kialakul új stílusa, melyben szín és forma feloldódik a mindent elárasztó fényben. A képi elemek másodlagossá válnak, szerepük arra korlátozódik, hogy szétolvadjanak az izzó, remegő világosságban.
   Nagybánya szellemiségét Szőnyi István vitte tovább. Festői motívumait a Duna menti kis falu, Zebegény adta: a környék változatos tájai és az itt élő emberek mindennapjai. Részletezés helyett laza foltokból alakította ki nagy, összefogott formáit, amelyeket átjár a béke és a csend nyugalma. Festészetének legfontosabb jellemzője a szűkszavú egyszerűség – tudott kevéssel sokat mondani. Képeinek temperatechnikán alapuló visszafogott színezése tovább fokozza a monumentális hatást.

Szőnyihez hasonlóan Nagybányáról indult Patkó Károly és Aba-Novák Vilmos pályája is. Patkónak a formák plaszticitását hangsúlyozó művészete erőteljesebb színezéssel párosult. Nagybányai részletén az előtér vastag fatörzsei között feltűnő színes homlokzatú házak, a mögöttük fenyegetően emelkedő hegy sötét tömbjével – a tértagolás mesteri megoldása. Fényben fürdő erős színei a kékeslila árnyékokkal tovább növelik a drámai hatást. Aba-Novák nagyjából ugyanezen az úton haladt egészen addig, amíg 1928-ban római ösztöndíjasként Olaszországba utazott. Ott aztán megragadta a középkori kisvárosok domboldalakra felkúszó zsúfoltsága és a mediterrán élet vidám forgataga. Itáliai városának kubusokként egymásra épülő házai, szélesen gesztikuláló figurái művészetének új korszakát jelzik. Így ez a kép nemcsak a gyűjteménynek, hanem az Aba-Novák œuvre-nek is fontos darabja, hiszen az 1929-es főmű, a Térzene közvetlen előzménye.

A válogatás hosszú sorát Boldizsár István és Frank Frigyes egy-egy korai remekműve zárja, nem véletlenül. Az ő munkásságuk jelentős része már túlmutat az 1930-as éveken, de alapját képezi a XX. század következő évtizedeit reprezentáló gyűjteménynek.

Minden komoly műgyűjteményben vannak alapdarabok, főművek és kiegészítő alkotások, de csak az igazán jelentősekben találhatók ritka kincsek. Kovács Gábor kollekciójából ezek sem hiányoznak. Mányoki Ádám II. Rákóczi Ferenc feleségéről festett portréja, vagy Kupeczky János Férfi lanttal című képe a hazai barokk festészet jeles alkotása a XVIII. század első évtizedeiből. Munkácsy Mihály dekoratív Virágcsendélete vagy Gulácsy Lajos Firenzében készült, szecessziós hangulatú Női portréja szintén becses darabjai a gyűjteménynek. Rippl-Rónai József Halászházak című képe padig az 1899-es banyuls-i kirándulás alkalmával festett mintegy hatvan kép egyike, mely a kis halászfalu életébe enged bepillantást. A gyűjtemény minden bizonnyal egyik legféltettebb kincse Csontváry Kosztka Tivadar Titokzatos szigete. Megdöbbentő, hogy ebből a kisméretű képből is milyen intenzíven sugárzik az elementáris erő, amely Csontváry egész lényét, minden munkáját áthatotta.

Az utóbbi években egyre több magántulajdonban lévő alkotást mutatnak be reprezentatív albumok, színvonalas kiállítások. Így olyan értékeket ismerhet meg a közönség, melyek eddig rejtve voltak. Ez a könyv is azzal a céllal készült, hogy egy jelentős magángyűjtemény legszebb darabjai – közkinccsé válva – ne csak a tulajdonosuknak szerezzenek örömöt, hanem mindazoknak, akik szeretik a szép képeket.

(Megjelent: A Kovács Gábor-gyűjtemény / The Gábor Kovács Collection. Szerk.: Fertőszögi Péter – Kratochwill MImi. Vince Kiadó, Budapest, 2004. 32–36.)


Tolcsvay László
Gyűjtemény

Miért és mit gyűjt az ember élete során? Élményeket, tapasztalatokat, érzéseket, tudást, barátokat, javakat, megszámlálhatatlan kézzelfogható, valamint csak szellemmel, lélekkel érzékelhető dolgokat. Ebből a gyűjteményből áll össze az életünk. Ezt próbáljuk rendezgetni, sorba rakni, rendszerezni, transzformálni a lelkünkben, hogy felépíthessük az egyéni létünket, azt, amiért itt időzünk a Földön. Ha így fogjuk fel az emberi létet, akkor valójában mindenki gyűjtő. Spirituális és materiális muníciót gyűjtünk.

Nem mindegy, lelkünknek melyik polcán raktározzuk a kollekciót. Melyik élmény, tudásmozaik, vagy érzés adja a megfelelő választ a már összegyűjtött lelki gazdagságból az élet által feltett kérdésekre. És az út végén ki is derül, hogy milyen értékes a gyűjteményünk.

A gyűjtés minősített foka a szenvedély, amit a felfedezés öröme, a kuriózumkeresés izgalma, a rátalálás mámora generál. Ebben a mozgatóerőben, egyensúlyban kell hogy legyen az ösztön, az érzék, a tudás, a műveltség, a játék, a szerencse, a kitartás és a türelem. Így lesz személyes és egyéni a kollekció. Így lesz maradandó.

Ha egy ilyen gyűjteményt van alkalmunk látni, akár kiállításon, akár virtuálisan, azt remélhetjük, hogy megismerhetjük magát a gyűjtőt is. Hiszen ebben az összeállításban már benne van a személyiség. Rácsodálkozhatunk a szándékára, megsejthetjük a gondolatait, érzéseit. Közelíthetünk a lelkéhez. Nagy lehetőség.

Aki már járt Kovács Gábor otthonában vagy akár a Bank Centerben, tapasztalhatta, hogy mielőtt bármi történne, megmutatja a legújabb kincseit. Nem pusztán büszkeségből, hanem nyitottságból. Ez a névjegye. Azt is mondhatná: „Nézd csak, ott ülök azon a képen, abban a társaságban, ott állok annak a hegynek az ormán, ott hallgatom azoknak a faleveleknek a suhogását, ott vagyok a virágzó tavaszban, ott szállok azzal az angyallal!” Ez a legfontosabb. Hiszen nemcsak pusztán az esztétikumot látja az alkotásokban, hanem a lelkével reagál, ott keresi a kapaszkodót, aminek segítségével szövetségre léphet az alkotó szellemével. Ezért állíthatjuk, hogy az ő gyűjtése több puszta passziónál. Az eredendő affinitáson túl, már régóta, igazi tudatos gyűjteményt épít. Miközben nem mond le a szabad lélek öröméről, a szépség iránti elkötelezett tiszteletéről. Szenvedélyének köszönhető, többek között az is, hogy számos eddig külhonban lappangó magyar műkincs került vissza, és lett a kollekció reprezentáns ékessége.

Ez a gyűjtemény közel enged minket a gyűjtő lelkéhez. A festmények, szobrok falikárpitok, grafikák most már Kovács Gábor hírnökei, rajtuk keresztül az érzéseit, a tapasztalatait, a tudását, a gondolatait tárja elénk. A műalkotások segítségével most olyan kérdésekre is választ ad, ha figyelmesek vagyunk, amire talán a hétköznapi beszélgetésekben soha nem lenne hajlandó.

Ne csak azért nézzük tehát figyelmesen, nyitott lélekkel, érzékenyen ezeket a remekműveket, mert alkotóik nagyszerűségében gyönyörködhetünk, hanem fogadjuk el, hogy most alkalmunk nyílik megérteni a gyűjtő, szenvedélyének eredendő vektorát! Nyitott szívvel megérezhetjük azt a misztikus erőt is, ami odavonzotta őt ezekhez az alkotásokhoz, amiért velük akar élni. Gyűjtsük össze a képekből ránk is sugárzó csodát! Érezzük meg mi is azt a spirituális erőteret, ami ilyen építő hatást gyakorolt tulajdonosukra! És akkor ráébredhetünk és megérthetjük, hogy Kovács Gábor nem magának gyűjt. Hiszen akkor páncélszekrényben őriztetné a képeket. És titkon egy-egy, külön erre a célra tartogatott kiváló évjáratú pohár bor társaságában maga nézegetné. 

Szerencsénkre nem így van. Ő szenvedélyesen szereti megmutatni nekünk a kincseit. Mint egy őszinte gyermek, úgy örül és álmodozik a beavatott nézővel együtt, újra és újra, gyűjteményének becses darabjai társaságában. Spirituális láthatatlan fluidumokkal szövi lelkét egy-egy műalkotáshoz. Ilyenkor ébren álmodik.

Megvalósult álmainak egyik legszebb manifesztuma a KOGART. Ezt az intézményt Kovács Gábor azért alapította, hogy méltó terepet adjon a műélvezetnek.     Azt, az erőt, hitet, ami létrehozta ezt a képzőművészeti fellegvárat, az Andrássy úton, Budapesten, Magyarországon, Európában, ezt ő a műalkotások lélekemelő, elgondolkodtató, gyönyörködtető kisugárzásából generálta a lelkében.

Nagy bravúr. Köszönjük meg neki!

Biztos vagyok benne, hogy a képzőművészet iránti vonzalmához hozzájárulnak azok a mélyen gyökerező gyerekkori érzések is, amit az alföldi táj alapozott meg a lelkében. Tudom, hogy milyen szeretettel beszél szülőhelyéről, Kakasszékről.

Különös és nem is véletlen, hogy amikor Gábor először felkért, hogy nyissam, meg gyűjteményének, általa válogatott, átfogó kiállítását a KOGARTban, éppen Firenzében voltam... Firenzében, Cosimo és Lorenzo Medici városában. A városban, ami szinte csak a művészetről szól. A toszkán főváros gyakorlatilag egy nagy gyűjtemény, a tehetség, a humánum, a szépség, az emberi teremtés gyűjteménye. Azért felemelő ott lenni, mert az alkotók lelke, spiritualitása kőbe faragva, falra festve, campanilévé magasodva megmaradt. Az a tény, hogy csak a művészet éli túl a történelmi korok elkerülhetetlen elmúlását, ott abszolút igaz.

Ezért cselekszik bölcsen az, aki a kultúrán, a művészeten keresztül transzformálja akaratát, tehetségét, vagyonát, az egyetemesség irányába, mert épít, létesít, gyönyörködtet, lelket gyógyít, és ezzel valódi gazdagságot teremt. Mindannyiunk számára. Legyen az Firenzében, Budapesten, vagy Kakasszéken.

Az ilyen igazi gyűjtő, tudja és vallja, hogy a művészet örök.